Frenky története 18 éves lettem és elköltöztem otthonról. Imádom az állatokat, és éreztem magamban annyi felelősségtudatot, hogy magamhoz vegyek egy kutyust. A nővéremék boxereket tenyésztenek, és kértek, várjam meg a következő almot. De én mindenképpen menhelyi kutyust akartam. Az elhatározásomtól nem lehett eltántorítani, vártam a hétvégét, hogy a menhelyre mehessek! Szombati nap volt. Az irányt végül az Illatos úti sintértelep felé vettük. A kutyusok közt sétálva, legszívesebben mindegyiket hazavittem volna. Aztán odaértünk hozzájuk... Kis kosárban legalább 15 pici kutyus, még kölykök. Kértem a gondozót nyissa ki az ajtót, szeretnék választani. Az elso kis kimászó virgoncba beleszerettem. Kivettem, becsomagoltam egy jó vastag pulóverbe, hiszen tél volt, és vacogott... Végigmentünk a kötelező formaságokon, megkapta a veszettség oltást. Az első utunk a non-stop állatklinikára vezetett, ahol az orvos vitamininjekciót adott, megvizsgálta, és az első oltását is megkapta. Valamint gyógyszereket, anyatejport, féregtelenítőt írt fel. Továbbá közölte, hogy a kiskutya élénk, kb. 4 hetes. Hazafelé tartottunk a kiskutyámmal. Édes volt és imádnivaló. Otthon megfürdettük, jó meleget csináltunk a lakásban, a nappaliban kapott pokrócot, jó vastagot, és meg is ettettük. Természetesen éjszaka nem hagyott aludni minket, de nem bántuk. Felvittük, és az ágyunkban aludt! Szinte mai napig érzem, ahogy a kis fejét a nyakamra tette. Rengeteg boldogságot okozott Nekem; Ő volt, akire mindig vártam! Hihetetlen szeretetet adott nekem, pedig én semmit nem tettem, amivel ezt kiérdemeltem volna! Másnap még mindig jól volt, és anyjaként szeretett engem. Egy lépést nem tehettem, az én kis "utáfutóm" nélkül, mert akkor jött a nyavicskolás, sírás, amitől a szívem szakadt meg. Minden szabad percet vele töltöttem, a fürdő ajtaját is nyitva kellett hagynom, ha bementem. Velem aludt, mindenhová vittem magammal a csöpséget. A táskámat kibéleltem a jó vastag szőrös pulcsimmal, beleraktam a kicsikémet, és irány! A második nap folyamatosan hasmenése volt, de evett rendesen, nem tudtuk mit tegyünk. Gondoltuk, mivel most minőségi kutyakaját kapott, a gyomra picit nehezen áll át, ez okozhatja. Másnap reggel a piacra vettem az irányt, kecsketejért, azt tanácsolták, adjunk neki azt. De a haspanaszok nem múltak. Este lefeküdtünk, a kiskutyám természetesen a pocakomon aludt. Éjjel öklendezésre ébredtünk, Frenky rosszul volt! Hány. Rám. Először mérges lettem, de soha nem bántottam volna, és nem is kiabáltam vele. Előtte elég sokat evett, ennek tudtuk be első felindulásból. Lehúztuk az ágyneműt, addig őt betettük a helyére. A fél nappalit elkerítettük, játék, alvóhely, víz, minden volt ott! De ő csak a sarokban ült. Baj van, éreztem. Az ölembe ültettem, megint hányt, de ez sokkal borzalmasabb volt! Egy közel tíz cm-es férget (ma már tudom, hogy az volt) hányt ki, ami az orrom elott tekeredett össze. Rögtön kocsiba ültünk, és irány az állatklinika. Az éjszakás állatorvosnak megmutattam a férget, amit magammal vittem egy zacskóban. Nem sokat foglalkozott vele, inkább jobbnak látta, ha kioktat engem, hogy miért éppen sintértelepről való kutyát vettem magamhoz. Úgy kezelt, mintha azért választottam volna onnan kutyát, hogy pénzt spóroljak, és ez elég rosszul esett. Kaptunk 2 injekciót, még rengeteg orvosságot, és hazaballagtunk. Sajnos a kiskutyám nem lett jobban. Reggel megint az orvoshoz kellett vinnünk, de ugy döntöttünk, most egy másik rendelőbe visszük, több szem, többet lát alapon. Már nagyon féltem, féltem, hogy elveszítem, és féltem a gonosz emberektől, akik elutasítva kezelik, mert sintértelepről jött. Nem akartam, hogy bántsák, akár szavakkal is. Ahová elmentünk, egy magándoktor volt. Nagyon kedves, figyelmes. Elmondta, hogy kutyus ki van száradva, és nem hiszi, hogy megéri a reggelt, vagy felnőtt kutya lehet egyszer belőle. Írt nekünk beutalót az állatklinikára, de ekkor már minden pénzünk ráment a gyógyulására. Albérletben laktam, csak én dolgoztam, és már 30 ezer forintnál tartottunk. Az orvos megértő volt, azt mondta, ebben az esetben annyit tud tenni, hogy fecskendőt ad, és gyógyszert, két óránként pótolnunk kell az elvesztett folyadékot, illetve valahogy etetnünk kell. Hazamentünk, út közben már majd meghasadt a szívem, tudtam el fogom veszíteni, de nem tudtam elengedni. El kellett volna altatnom! Mert nem lehetett már megmenteni. És én ezt tudtam, de reménykedtem. Rettenetes volt, ami ezek után történt. Két óránként etettük, itattuk fecskendővel, de mindent kihányt. Semmi nem maradt meg benne. És csak ugy özönlöttek ki belőle a férgek, amikor hányt a kicsim. Azt hittem elpusztulok vele együtt. Minden fél órában azt kérdeztem a jó Istentől, mikor lesz jobb, rengeteg féreg, és nem akartak elfogyni. Még volt, hogy mozogtak, ezek után, mint aki sokkot kapott, olyan lettem. De felkeltem és csináltam. Aztán arra lettem figyelmes, hogy a kiskutyám már nem jön utánam, és valahová eltűnt. Őrült roham jött rám, kerestem, végül a bárpult alatti csöppnyi helyen a sötétbe bújva találtam rá, szenvedett, elbújt meghalni... Kiborultam, de nem adtam fel, nem tudtam elengedni. És akkor...jobban lett éjszakára, a hasmenésbe nem volt féreg, elkezdett játszani velem, és bújt hozzám. Mászott az ölembe, és kért a szemével, soha ne hagyjam el. Reggel megnyugodva mentem el dolgozni, az akkori párom maradt otthon vele. Semmi baj nincs, gondoltam, már jól van. Délután hazafelé mentem, az ajtó nyitása, és a rémült arc, rögtön tudatosította bennem, baj van. Bementem. Soha nem láttam még ilyet! Az a csöppnyi teremtmény a sarokban ült, őrülten sírt. A teste összeesett, a szeme kifordult. És vérzett...a kis popsijánál...a látvány borzalmas volt. Ott abban a momentumban életem legszőrnyűbb élményét éltem át, és azok a képek, még most is előttem vannak, soha nem fogom elfelejteni. Felkaptam, és ordítottam a vigyázójával, miért hagyta, hogy eddig eljusson ez a kis csoda! Mert az volt! Az állatklinikára mentünk, várnunk kellett, sokat, egyre rosszabbul voltunk. Ő sírt, vonyított és én is. Bementünk, a doktor először nem is figyelt, aztán hátranézett, odarohant, kikapta a kezemből, és azt mondta döntsek. Nem tudtam tovább hagyni így szenvedni, nem élte volna túl. Az altatást választottam, de nem voltam képes bentmaradni, a pulóverrel letettem a fémasztalkára, kivettem alóla a pulcsit. Utolsó erejével utánamászott, keservesen felsírt, én pedig kimentem. Mai napig nem bocsátom meg magamnak, hogy akkor, a legnehezebb helyzetben magárahagytam. Ennyi lenne Frenky története. Nagyon nehéz volt leírni, de talán ez mindenkit ösztönöz arra, hogy kell a segítség a kutyusoknak, és nem ér Rá! Most kell! Még időben...