UGRIK A KUTYA! de hogyan, mikor, miért és mekkorát?

     Vajon kell-e tanítani a kutyát arra, hogyan ugorjon? Már maga a kérdés is teljesen abszurdnak tûnik, hiszen köztudomású, hogy négylábú kedvenceink igencsak sokoldalú „atléták”: ragyogóan futnak és ugranak. Ám mégis...

     Való igaz, a kutya született ugróbajnok, de nem a kölyök vagy a serdülô, illetve – mondjuk – csípôficamos eb. Éppen ezért nem árt figyelembe venni néhány fontos szempontot, különösen akkor, ha a kutyaiskolák komolyabb akadálysorain akarjuk „ugráltatni” kutyánkat. Az elsô és legfontosabb szabály: kizárólag edzéssel elôkészített kutyát taníthatunk komolyabb erôfeszítést kívánó ugrásokra. Ezért értelmetlen dolog, ha a gazda egészen fiatal kölyköt hajszol keresztül az akadályokon. Az ugrás az izmokat, a szalagokat és az ízületeket hihetetlen módon igénybe veszi! Emiatt a felelôtlen kiképzô könnyen jóvátehetetlen sérülést okozhat a kutyának. Semmit sem mulaszt el a tulajdonos, ha ebét csupán 8–11 hónapos korától kezdve szoktatja magasugráshoz.

Jókedv és buzgalom

     Az oktatás megkezdésekor fôleg azt kell szem elôtt tartani, hogy nem az ugrás magassága a fontos. Minden a technikán, valamint a kutya ugrás közben megnyilvánuló „hozzáállásán” múlik. Ha a kiképzés során kedvet csinálunk kedvencünknek az ugráshoz, akkor a nagyobb magasság magától adódik.
     Meg kell jegyezni, hogy a 2,80–3,60 m-es palánkmászás csak néhány egzaltált kiképzônek jelent valamit. A különbözô kutyabemutatókon ugyan alkalmilag tetszést arathat, de az „életben – és még a kutyakiképzés területén is – gyakorlatilag teljesen értéktelen gyakorlat.
     A magasugrás a kutyától, különösen a hibás lábállású ebtôl, rendkívüli erôfeszítést kíván. Az ilyen állatokat nem szabad kimerülésig tartó ugrógyakorlatokba kényszeríteni.
     Az ugrás betanításánál mértéket kell tartanunk. A gyakori és egymás utáni unos-untalan ismételt ugratások a kutya kedvét szeghetik. Nagyon elônyös az ugrás-oktatást olyan természetes akadályon (sövény, támla nélküli kerti pad, stb.) kezdeni, amely nem magasabb mint 30–60 cm, és melyet a tulajdonos is keresztül tud ugrani.

Kutyafuttában...

     A kiképzô és a pórázra csatolt eb játékosan fusson a természetes akadály felé és a „hopp” hangjelre (persze egyéb vezényszót is választhatunk) együtt ugorják át az akadályt. Ilyen esetben a kutya tudatára sem ébred annak, hogy akadályt ugrott. A futási és követési játékos kedv arra késztette, hogy simán átugorja az útjába kerülô akadályt. Néhányszor megismételve a gyakorlatot, dicsérettel fejezzük be a „mulatságot”.
     Újra hangsúlyozni szeretném: a túlhajtott ismételgetés helytelen – „kiöli” az érdeklôdést. Bátortalan, nehézkes mozgású kutyákat semmiképpen nem célszerû az akadályokon keresztül vonszolni. Ezen a problémán úgy segíthetünk, hogy az akadály mögé olyan segítô álljon, akihez a kutya vonzódik, akit jól ismer. A segítô csalogassa magához a kutyát, s ugyanakkor távolodjon el az akadálytól, hogy ezáltal az eb követési vágya fokozódjék. Ha már pórázon biztosan veszi az akadályt a kutya, áttérhetünk a szabadon való ugrásra. Ilyenkor a pórázról lecsatolt eb tulajdonosa futólépésben közelítse meg az akadályt, odaérve a kutya „hopp” jelre átugorja, a vezetô pedig elfut az akadálymellett és a túlsó oldalán ismét futnak együtt tovább. A sikeres ugrást mindaddig kell gyakoroltatni, amíg az állat biztosan nem hajtja végre.